Kathmandu

Miért éppen Nepál?- Miért ne?

Amikor felvetettem a családomnak, hogy adott a lehetőség, hogy egy fejlődő országban töltsem el a negyedéves sebészet nyári gyakorlatomat, mindenki a térkép után kapott: Nepál?? Hol is van pontosan? Miért éppen itt? Te nem vagy normális!

Mire kiderült, hogy júliusban mehetek, már lassan meg is barátkoztak a gondolattal, hogy egy hónapot töltök majd egy általunk oly kevéssé ismert,  tőlünk annyira távol álló kultúrában.

Bár sok információt nem tudtam meg a kinti kapcsolattartómtól, annyit elmondott, hogy készüljek a monszun időszakra, egy hindu családnál leszek elszállásolva és garantálja, hogy imádni fogom az országukat. Stop. Végül is én sem szeretem a túlszervezett dolgokat, lesz ami lesz, gondoltam.

Nepál elég szabad ország, vízumot csak megérkezéskor kell kötni a reptéren; mint turista, tárt karokkal fogadnak és sokkal kedvesebben és engedékenyebben viszonyulnak hozzád, mint egy nepáli polgárhoz.

A családomnál jobb vendéglátókat elképzelni sem tudtam volna, az évek során már több mint kétszáz diákot szállásoltak el a világ minden tájáról, segítőkésznek (még a kirándulásaim szervezésében is sok tanácsot adtak, nélkülük nem sikerült volna ilyen ennyi helyre eljutnom), rugalmasnak, és mint a nepáliak általában, hihetetlenül kedvesnek és vendégszeretőnek bizonyultak. Reggelit és vacsorát kaptam tőlük, ebédelni a kórház melletti éttermekben tudtam, az árak a magyar átlaghoz viszonyítva nagyon-nagyon barátságosak, és a nepáli diákigazolványommal még az 50 Ft-nak megfelelő buszjegyekhez is járt kedvezmény.

Ha Kathmandut egyetlen szóval kellene jellemeznem, talán az „őrült” lenne a legmegfelelőbb. Zsúfolt, koszos, sáros, a közlekedésben gyakorlatilag nincsenek szabályok, motor és autó dudálás, páradús, szennyezett levegő, maszkos emberek az utcákon, tehenek sétálgatnak és majmok ugrálnak az úton…mégis mindez leírhatatlanul csodálatos és ha a mérleg másik felére teszem a hindu és buddhista kultúra, a Kathmandun kívül megismert tájak, a Himalája, a szokatlan ételek, az emberek kedvességének és nyitottságának varázsát, akkor a higiénia hiánya és a város fizikai állóképességet próbára tevő volta már tényleg nem is tűnik olyan szörnyűnek. Minden perc élmény, az utcákon sétálgatva az ember szinte képtelen felfogni hova csöppent.

Mivel a sebészetet úgysem fogadták volna el itthon, tekintve, hogy Európán kívüli ország, úgy gondoltam, hogy inkább a számomra izgalmasabb sürgősségi osztályt választom, amit egyáltalán nem bántam meg. A tevékenységem ugyan nagyrészt a megfigyelésre szorítkozott, az általában csak nepáliul beszélő betegek és köztem levő nyelvi akadályok miatt, de az orvosok között akadt nem egy lelkes, tanítani is szerető. A kórház oktatókórház, az egyetemi képzés angolul folyik, így nagyon jól beszélik a szakmai nyelvet. Sok mindent láttam, ami Európában elképzelhetetlen, nehéz lenne ezt pár mondatban összefoglalni.

Ha az ember úgy dönt, Nepálban tölti a gyakorlatát, nem árt, ha könnyen feltalálja magát, mert ki lehet fogni (persze nem törvényszerű) olyan időszakot, amikor nincs ott cserediák, a helyi LEO-nak sincs ideje programokat szervezni, így saját magadnak kell megkeresni a lehetőségeket. Azok viszont határtalanok, a látnivalók száma végtelen, barátokat pedig már akkor lehet szerezni, ha csak kiteszed a lábad az utcára.

Nyáron esős évszak van, ami annyit tesz, hogy majdnem minden nap esik az eső, nem hosszú ideig, de nagy túrákat nem lehet szervezni a hegyekbe, mert elég veszélyes ilyenkor a csúszós utak miatt. Ha valaki mászni szeretne a Himaláján, akkor inkább az itthoni őszi és tavaszi időszak az ajánlott.

Arra is fel kell készülni, hogy a komfort fokozat messze elmarad a hazaitól,  nagyon más elképzelésük van a tisztaságról, higiéniáról, előfordul, hogy nincs meleg víz, az áram rendszeresen elmegy, de ha ezeket a kaland részének fogod fel és nyitott vagy a szokatlan és váratlan dolgokra, akkor életed legnagyobb és legjobb élményében lehet részed.

Siklóernyőztem a Himalájáról, fürödtem elefánt hátán a folyóban, láttam rinocéroszt a dzsungelben, jártam buddhista kolostorban, hindu esküvőn, mesebeli tájakat láttam, mesebeli emberekkel ismerkedtem meg… Ezeket az élményeket nem cserélném el semmire.:)

Hidas Dóra

 

Nepálban, a kathmandui Tribhuvan University Teaching Hospital­ban töltöttem egy hónapot, abelgyógyászati osztály pulmonológia részlegén. A kórházi felszereltség hűen tükrözte, hogy Nepál a 20. legszegényebb ország: külön kihívástjelentett a higiéniai irányelvek betartása, ugyanis nem volt szappan, alkoholos fertőtlenítő,nem volt izolációs terem a multirezisztens TBCseknek, csótányok, bogarak vannak akórtermekben, műtőkben. Az áramkimaradások esetenként befolyásolták az intenzívosztályos ellátást ­ leálltak a lélegeztető gépek, a légkondicionálás gyanánt használtventillátorok. Számítógépet nem használnak, minden dokumentáció kézzel történik, és a munkanyelvük isangol, így nem okozott különös fennakadást a munka. A tutorom rendesen, minden nap foglalkozott velem, minden kérdésem megválaszolásrakerült, a team tagjaként kezeltek, viziten, ambulancián, előadásokon jelen voltam, betegetvizsgáltam, manuális feladatokat kaptam, igazából bármit gyakorolhattam, amihez kedvemtámadt. Az előzetes elvárásaim nem teljesültek, nem feltétlenül azokat a betegségcsoportokat láttam,amire számítottam; a szmog és dohányzás okozta tüdőcarcinomás elváltozások nem voltakannyira jelentősek, főleg az alacsony várt életkor miatt (59,5 év), viszont nagyon sok trópusibetegséget meg tudtam figyelni, úgyhogy külön érdekes és egzotikus volt a kórházban lenni. Én úgy vettem észre, hogy minden érdeklődő diákkal szívesen foglalkoztak, egyébelfoglaltság miatt sem volt probléma, ha esetleg késtünk, de a 2­3 nap hiányzást a titkárnőpróbálta szigorúan venni. (Igazából lehetett volna többet is hiányozni, de a tendencia az volt,hogy tényleg mindenki szeretett bent lenni.) Az elszállásolás egy nepáli család otthonában történt, nagyon szerettem velük lenni. Összesen 3 diákot vállalnak egyszerre, így fluktuálva ugyan, de több medikussal is együttlaktam. Nagyon élveztem, igazi családtagként kezeltek. Az étkezést is a családnál oldottukmeg, nem volt belőle sosem probléma, ha esetleg mást szerettünk volna ­ akkor különkasszából vásároltunk magunknak. Egyébként viszont nagyon bőséges és finom ételeketkaptunk (sikerült is 5 kilót hízni egy hónap alatt a szénhidrátdús helyi konyhának hála).A szociális programokkal már voltak fennakadások, a CP foglalkozott ugyan velünk, detekintve, hogy két külön családnál kerültek elszállásolásra a diákok, és napközben semtalálkoztunk sokat a diákokkal, szerettünk volna inkább a szociális programok keretébenismerkedni, amit vagy nekünk kellett erőltetni, hogy legyen, vagy ha szerveztek, akkor a kétcsaládnál levő medikusoknak külön­külön. Így volt olyan diák, akivel én például nem istalálkoztam egyszer sem, holott 20 percre laktunk egymástól és ugyanabban a kórházbanvoltunk...Szóvá is tettük, de a kifogások helyett inkább szerveztünk magunknak szabadidősprogramokat. Összességében eléggé kalandos volt, ajánlnám az utánam utazóknak, hogy adassanak bemaguknak minden ajánlott oltást, legyenek nagyon nyitottak mindenre, a nepáliakiszonyatosan kedves emberek, biztonságban éreztem magam, mindig tudtam kihez fordulni. Viszonylagos kényelmetlenséget okozott, hogy nem volt napi szinten folyóvíz, az áram napitöbb órára lekapcsolt, wifi pedig egyáltalán nem volt a lakásban, de többségében azt is meglehetett oldani kávézókban, illetve volt egy számítógép fenntartva a külföldi diákoknak is.Eddigi legjobb utazásom volt, minden percét imádtam, és bármikor visszamennék még egyszer.

Csákó Éva